A zöldségek, gyümölcsök melyik részén halmozódik fel a legtöbb növényvédőszer?

A zöldségekben és gyümölcsökben kimutatható növényvédőszer maradékok és a műtrágyázásból származó vegyületek eloszlása nem véletlenszerű. A növény anyagcseréje, a felhasznált hatóanyagok kémiai tulajdonságai és az alkalmazás módja együtt határozza meg, hol halmozódnak fel ezek az anyagok. A legtöbb növényvédőszer kontakt módon kerül ki a növény felszínére, ezért elsődlegesen a külső részek érintettek. A szisztémás szerek ezzel szemben felszívódnak és a növény szöveteiben szállítódnak, de ezek aránya a gyakorlatban kisebb, és koncentrációjuk általában alacsonyabb.

A most fókuszba került almánál a mérések következetesen azt mutatják, hogy a maradékanyagok döntő hányada a héjban található. Ennek oka a permetezés közvetlen hatása és a vastag viaszréteg, amely megköti a lipofil vegyületeket. A húsban jóval alacsonyabb koncentrációk mérhetők, még szisztémás szerek esetén is. Ezért a hámozás hatékonyan csökkenti az expozíciót, bár ezzel értékes fitokemikáliákat is eltávolítunk.

Hazánkban az egyik legkedveltebb gyümölcs az eper, amely különleges eset, mivel vékony héjú, nagy fajlagos felületű termés, amelynek felszínén a kaszatok környéke mikrocsapdaként működik. A növényvédőszer maradékok itt szinte kizárólag a felszínen maradnak, de a mosás hatása korlátozott. A terméshúsba való bejutás csekély, viszont a teljes gyümölcs elfogyasztása miatt a bevitel mégis számottevő lehet.

A téli idényben előnyt élvező narancs esetében a legtöbb növényvédőszer egyértelműen a héjban található. Ennek több oka van. A citrusféléket a termesztés során gyakran kezelik gombaölő és rovarölő szerekkel, részben a fán, részben pedig betakarítás után, a tárolási betegségek megelőzésére. A vastag, olajmirigyekben gazdag héj kiválóan megköti a lipofil hatóanyagokat, amelyek a viaszrétegben és a flavedó szöveteiben dúsulnak fel. A fehér albedóban már jóval alacsonyabb koncentrációk mérhetők, míg a gerezdek levében és húsában a legtöbb vizsgálat csak nyomnyi mennyiséget mutat ki. A narancs tehát klasszikus példája annak, hogy a fizikai elválasztottság hatékony védelmet jelent a belső, fogyasztott szövetek számára, feltéve hogy a héj nem kerül feldolgozásra.

Zöldségek közt télen-nyáron népszerű paradicsomnál más a helyzet, mert vékony héjú, lédús bogyótermésről van szó. A növényvédőszer-maradékok elsősorban a héjban és a közvetlen alatta lévő sejtrétegekben koncentrálódnak, ahol a permetlé közvetlenül érintkezik a terméssel. A viaszréteg itt jóval vékonyabb, mint a citrusoknál, ezért bizonyos szisztémás hatóanyagok korlátozott mértékben bejuthatnak a terméshúsba is. Ugyanakkor a paradicsom gyors növekedése és magas víztartalma hígító hatást eredményez, így a belső szövetekben mért koncentrációk rendszerint alacsonyabbak. A magház környékén, ahol a szövetek anyagcseréje aktívabb, időnként kissé magasabb értékek fordulhatnak elő, de ezek is jellemzően a határértékek alatt maradnak.

A paprika szempontjából átmenetet képez a vastagabb héjú és a vékonyabb héjú termések között. A növényvédőszer-maradékok döntő része itt is a külső bőrszövetben és a viaszrétegben halmozódik fel. A paprika héja viszonylag ellenálló, ezért a kontakt szerek főként ezen a rétegen maradnak. A terméshúsba jutó mennyiség általában csekély, különösen a vastag falú fajták esetében. A magház és a magok környéke külön figyelmet érdemel, mivel a termés belső üregeiben a permetlé egy része megmaradhat, főként ha a termés lefelé álló helyzetben fejlődik. Ennek ellenére a mérések szerint itt sem a legmagasabb koncentrációk jellemzőek, azok továbbra is a külső felszínen mutathatók ki.

A sárgarépa gyökérzöldség, ezért sokan a talajból származó műtrágya maradékoktól tartanak. A nitrátok valóban a gyökérben halmozódhatnak fel, de elsősorban a külső rétegben és a fejrésznél. A növényvédőszerek többsége itt is a héj közelében mérhető, mivel a talajjal érintkező felszín a fő belépési kapu. A belső szövetekben az értékek rendszerint alacsonyak.

A vöröshagyma a vizsgált növények közül az egyik legtisztább. A száraz külső pikkelylevelek védőrétegként működnek, és a maradékanyagok nagy részét felfogják. A hagymatest belsejében ritkán mutatható ki jelentős mennyiségű növényvédőszer vagy nitrát. Ez jól példázza, hogy a növényi morfológia mennyire meghatározó.

A brokkoli és a karfiol jó összehasonlítási alapot ad, mert közeli rokon fajok, mégis eltérő a felépítésük, ami befolyásolja a szermaradékok eloszlását. Természettudósi szemmel itt is az a kulcs, hogy mely növényi részek aktívak anyagcserében, illetve melyek érintkeznek közvetlenül a permetlével.

A brokkoli esetében a fogyasztott rész egy fejletlen virágzat, amely sok apró bimbóból áll. Ezek felszíne tagolt, a bimbók közötti résekben a permetlé könnyen megül, majd száradás után ott is marad. Emiatt a növényvédőszer-maradékok elsősorban a virágrügyek külső rétegeiben koncentrálódnak. A vastagabb virágzati tengelyben és a szárban rendszerint alacsonyabb értékeket mérnek, mivel ezek kevésbé vannak kitéve a közvetlen érintkezésnek, és gyorsabban növekvő szövetekről van szó, ahol a hígulás hatása is érvényesül. A brokkoli levelei, amelyeket általában nem fogyasztunk, szintén jelentős mennyiséget köthetnek meg, részben védve a belső részeket.

A karfiolnál a helyzet kedvezőbb. A fehér rózsa nem valódi virág, hanem erősen megvastagodott, elágazó virágzati tengelyek tömege. A rózsát körülölelő nagy levelek természetes burkot képeznek, és a termesztés során sokszor szándékosan rá is hajtják őket a fejre. Ez a fizikai védelem csökkenti a közvetlen permetezés hatását, így a növényvédőszer-maradékok döntő része a külső leveleken és a rózsa felszínének legkülső rétegében található. A belső, tömör szövetekben a kimutatható koncentrációk általában alacsonyak.

Mindkét növénynél a műtrágyázásból származó nitrátok inkább a vastagabb tengelyrészekben és a levelekben halmozódnak fel, mint magában a virágzati tömegben. A brokkoli zöld szövetei aktívabb nitrogénanyagcserét folytatnak, ezért ott kissé magasabb értékek fordulhatnak elő, míg a karfiol fehér szövetei ebből a szempontból „szegényebbek”.

Összegzésként elmondható, hogy a legtöbb esetben a külső részek hordozzák a legnagyobb terhelést. A tudományos bizonyítékok alapján a hámozás, a külső levelek eltávolítása és az alapos mosás érdemben csökkenti a kockázatot, miközben a belső szövetek többnyire biztonságosabbak.

Fotók: unsplash.com